:-)

Bossunk külföldön volt egy nagy nagy tudományos rendezvényen.
Felvételeket is készítettek. Olyan volt mint egy perzsavásár, sokféle nyelven beszéltek.
A magyar szekció felől többször felismertem az "anyád picsája" kifejezést.

Áginakos

Ági, köszönöm, hogy megleptél Velúrral. Igen rámosolyogtam, hiszen ő a főcsaládtag. Tudjátok egyszer láttam egy Chevy Chase filmet, s talán teljesen indokolatlanul röhögőgörcsöt kaptam, de olyan asztmás, befulladós, Ventolinbefújó keresőst! Mardellost!

Az egyik családhoz megérkezett egy nagy rakat balfasz, a sor végén egy nagy orrából szájából csulalógató óriási kutyával. Bemutatta sorban az összes családtagot, majd mikor a kutyához ért: Íme, családunk büszkesége, Takony!

Jóreggeltes

Kezdésnek bementem a Spárba reggeliért és rágóért. (ott eszembe jutott, hogy a napozószivacs otthonmaradt, visszamentem)
Kifizettem a cuccom, már az ajtónál jártam, mikor utánam óbégattak, hogy otthagytam a táskám... köfi!

A parkolóban beültem az autóba, nagygáz, késővanbazmeg, a kocsi hátraugrott vagy másfél métert, valami érzékcsalódás folytán úgy éreztem fel is emelkedett - automata s hátramenetben maradt köfi, hogy nem jött mögöttem senki és bringás sem

Ezekután elmentem befizetni a TV díjat, kiugrottam sebesen, kiesett az ölemből a telefon a betonra- felvettem, kurvanyád, - tessék - tolta elém a nő a papírt - elővettem egy tollat - nem kell aláírnod, mondta, mire én visszatoltam elé, hogy ja, de akkor azt is mondta, hogy azért az még a tiéd, tedd el.
Köfi.

Vissza az autóba, s azon gondolkodtam, hogyha így indulok biztos nincs e senkinek veszélyben az élete, vagy valamije, amíg célba nem érek...

Az, hogy még berohantam a tisztítóba és az ajtóra ki volt ragasztva - azonnal jövök! - az már nem is számít, egyáltalán nem számít.

Most lassan megveszem a második kapuccsinom, és várok, elinduljon az agyműködésem, ha egyáltalán bír.

emlékezős

Zoli műhelye Anyáéknál volt, nagyon nagy volt az élet :-)

egyszer Anya kijött és közölte: gyerekek, ez mégsem járja - nyitva az ablak, rövid idő alatt 48 bébetűset számoltam össze.

ekkortájt volt, hogy éppen Béla volt nálunk Ági nem az a Béla, hanem a Szalai.

mi a kicsi Lauval a hintaágy körül sertepertéltünk, Béla benn e ült, Zoli is kóválygott. Egyszer csak átjött a szomszédból Katónéni ... Béla feltűnő udvariassággal köszöntötte keziccsókolommal, a hogyléte felől is érdeklődött ...

majd foga közt szűrve hozzámszólt: Mi van bazmeg nálatok forgatják a Jurassic parkot?

nyihaha

Tegnap este megkérdeztem pk-t

vacsoráztál már? mit?

répa volt bundában

részemről nyerítés, részéről leköcsögözés

Lau kommentje egykedvűen: téli étel

aztán

ma még eszembe jutott az is, amikor általános iskolások voltunk

gyakorlati órán a gyakorlókertben Zoli alaposan megdobálta paradicsommal a tanárnőt.
Papát behivatták az iskolába, ott a tanárnő elmesélte neki, s javasolta, pofozza meg.
Papa mondta a tanárnőnek, miért nem pofozta meg magának, mert ő nem híve a késleltetett reakciónak, mert hogy venné az ki magát, hogy ő így néhány nap múlva hazamegy, pofonvágja, majd közli, hogy ezt a napokkal ezelőtti akcióért kaptad, kisfiam...
De azért mégis szólt valamit Zolinak, hogy meglegyen a pedagógia is, egy könnyítő kérdést feltett:
UGYE kisfiam véletlenül találtad el a tanítónénit?
Nem Apa. Direkt így akartam.

este

felhívtam pk-t

azt mondta: ne haragudj nyuszika, nem tudunk most beszélni, tárgyalok
én meg azt mondtam: na be ne szarjál már

és a feltörő röhögésére tettem rá a telefont.

Szia!

Mondtam reggel Enikőnek, aki a folyosón sietett. Hátranézett visszaköszönni, s azonnal neki is gyalogolt az üveges szekrénynek. Szép - nem szép - de felröhögtem.

Mert alapjában véve vidám természetű vagyok.

Áginak

Van egy rénszarvas.

Pulóverben.

A műhelyben ült a satupadon, régen, nagyon régen. Zolinál. Fernanda adta, akkor. Rögtön.

A szarvassal aludtam, szagoltam… Műhelyes Zoliszaga volt, ha akarom ma is érzem, a hálószobában ül most.

Sűrűn emlékeztet arra a pár éjszakára, amikor Zoli még a fagyasztóban feküdt. Próbáltam én otthon lefeküdni, de amikor éjjeledett, bolygó hollandiként vettem Laurával a pizsamára pulcsit és mentünk hozzá. Az öcsödi temetőbe a ravatalozóig autóval, utána felültettem az épület oldalsó kisablakába a szarvast, s szóltam Neki, eljöttünk, hogy ne legyél egyedül, ne félj, sötét van. És nem féltem, mert tudtam hogy ott van Ő is.

Én aki éjszakára betámasztja székkel az erkélyajtót. Úgy éreztem, nem lehet egyedül s ha meg kell védjem, ott vagyok. Anyáék máig nem tudták, letiltottak minden magánakciót, nem mehettem autóval bárhová csak titokban, nem akarunk még egy halott gyereket, mondták, ha megneszelték, hogy készülök valahová…. Ha tudták volna a szembejövő autót amelyik előzött és levitte közben a visszapillantó tükröm – biztos ők védtek meg akkor is. Azóta is, számtalanszor.

Tudod, emlékképek jöttek fogmosás közben reggel – a búcsúztató – ahol a végén a Queen zenéjére – we are the champions – többszáz motoros húzta először finoman, majd ezerrel a gázt hétrét görnyedve, majd a zenével egyidőben hirtelen abbahagyva – hirtelen iszonyatos csend lett – szétrogyasztó halálos csend – s szerintem mind tudtuk, hogy most van vége. Hogy most még vele lehettünk, de ez volt az utolsó amit együtt csinálhattunk.

Ha nem Zolival lettünk volna még el is vigyorodom – mert ekkor érkezett szokás szerint késve Jerkovics Ügyvéd Úr talpig fehérben, letette a virágját, meghajolt és hátrébb állt.

(Jerkovics Úr alias Jerkó Papa, Öcsém szerint Putricelli, avagy Sanyibazmeg) rendelkezett egy Mevcédesszel /raccsol/ amit Zolihoz hordott javítani s igazán büszke a járművére.

Öcsém utálta ha az utcán autó töfög. Egyszer kedvesen érdeklődött tőle: Sanyibazmeg! A te szarod bömböl az utcán? Igen – mondta Sanyi büszkén. Na akkor állítsd meg a motort, mert kivágom innen. De most és gyorsan. Sanyi valami mondatba kezdett: de… Nincs de. Menj! Mondta Zoli. És Sanyi ment. Leállította. Meg bocsit kért. Mi meg csak estünk a röhögéstől.

Szóval akkor a Papa felállt, odament az asztalhoz, s magához ölelte az urnát – a tömeg kettényílt – a Papa a biztonsági övvel  becsatolta maga mellé – s ketten hazamentek – utoljára.

Akkori Polgármesterünk mondta, hogy jájj, hát hétfőre volt megbeszélve Zolival, hogy megyek. Az utcán találkoztam vele, tette be Fernandát a kocsiba a kicsinek sáros volt a cipője… ejjnye ezek a gyerekek – mondta Z. összebasznak mindent. És bírtunk röhögni.

Az álmok – éjjel megint zuhantam – de ahogy mondtam, már nem kellett lenéznem, pontosan tudtam ott lesz. Éreztem is hogy puhára esem, csak akkor néztem hátra – nem ellenőrizni, hanem azt mondani, köszi. Akkor ő mosolygott mint mindig ilyenkor, letett, és azt mondta, na menj.

  

Én meg megyek. Pontosan addig, míg kellek. Van ahol szükség van rám. De tudom, várnak. Sokan várnak ott. Jó lesz. De nem most.