Áginak

Van egy rénszarvas.

Pulóverben.

A műhelyben ült a satupadon, régen, nagyon régen. Zolinál. Fernanda adta, akkor. Rögtön.

A szarvassal aludtam, szagoltam… Műhelyes Zoliszaga volt, ha akarom ma is érzem, a hálószobában ül most.

Sűrűn emlékeztet arra a pár éjszakára, amikor Zoli még a fagyasztóban feküdt. Próbáltam én otthon lefeküdni, de amikor éjjeledett, bolygó hollandiként vettem Laurával a pizsamára pulcsit és mentünk hozzá. Az öcsödi temetőbe a ravatalozóig autóval, utána felültettem az épület oldalsó kisablakába a szarvast, s szóltam Neki, eljöttünk, hogy ne legyél egyedül, ne félj, sötét van. És nem féltem, mert tudtam hogy ott van Ő is.

Én aki éjszakára betámasztja székkel az erkélyajtót. Úgy éreztem, nem lehet egyedül s ha meg kell védjem, ott vagyok. Anyáék máig nem tudták, letiltottak minden magánakciót, nem mehettem autóval bárhová csak titokban, nem akarunk még egy halott gyereket, mondták, ha megneszelték, hogy készülök valahová…. Ha tudták volna a szembejövő autót amelyik előzött és levitte közben a visszapillantó tükröm – biztos ők védtek meg akkor is. Azóta is, számtalanszor.

Tudod, emlékképek jöttek fogmosás közben reggel – a búcsúztató – ahol a végén a Queen zenéjére – we are the champions – többszáz motoros húzta először finoman, majd ezerrel a gázt hétrét görnyedve, majd a zenével egyidőben hirtelen abbahagyva – hirtelen iszonyatos csend lett – szétrogyasztó halálos csend – s szerintem mind tudtuk, hogy most van vége. Hogy most még vele lehettünk, de ez volt az utolsó amit együtt csinálhattunk.

Ha nem Zolival lettünk volna még el is vigyorodom – mert ekkor érkezett szokás szerint késve Jerkovics Ügyvéd Úr talpig fehérben, letette a virágját, meghajolt és hátrébb állt.

(Jerkovics Úr alias Jerkó Papa, Öcsém szerint Putricelli, avagy Sanyibazmeg) rendelkezett egy Mevcédesszel /raccsol/ amit Zolihoz hordott javítani s igazán büszke a járművére.

Öcsém utálta ha az utcán autó töfög. Egyszer kedvesen érdeklődött tőle: Sanyibazmeg! A te szarod bömböl az utcán? Igen – mondta Sanyi büszkén. Na akkor állítsd meg a motort, mert kivágom innen. De most és gyorsan. Sanyi valami mondatba kezdett: de… Nincs de. Menj! Mondta Zoli. És Sanyi ment. Leállította. Meg bocsit kért. Mi meg csak estünk a röhögéstől.

Szóval akkor a Papa felállt, odament az asztalhoz, s magához ölelte az urnát – a tömeg kettényílt – a Papa a biztonsági övvel  becsatolta maga mellé – s ketten hazamentek – utoljára.

Akkori Polgármesterünk mondta, hogy jájj, hát hétfőre volt megbeszélve Zolival, hogy megyek. Az utcán találkoztam vele, tette be Fernandát a kocsiba a kicsinek sáros volt a cipője… ejjnye ezek a gyerekek – mondta Z. összebasznak mindent. És bírtunk röhögni.

Az álmok – éjjel megint zuhantam – de ahogy mondtam, már nem kellett lenéznem, pontosan tudtam ott lesz. Éreztem is hogy puhára esem, csak akkor néztem hátra – nem ellenőrizni, hanem azt mondani, köszi. Akkor ő mosolygott mint mindig ilyenkor, letett, és azt mondta, na menj.

  

Én meg megyek. Pontosan addig, míg kellek. Van ahol szükség van rám. De tudom, várnak. Sokan várnak ott. Jó lesz. De nem most.